VÁLTOZÓ TÁJ

Tócsába lép a szél
füttyent és tovafut,
hirtelen megfordul
s becsapja a kaput.
A tócsa laposan
pislant s a lusta fák
madaras szájukat
hirtelen kinyitják.
Összevissza zaj lesz,
még a lomb is mormog,
épülnek a porban
porból kicsi tornyok.
Megáll az úton a
mókusbarna barát
és fölötte barnán,
egy mókus pattan át.
Aztán figyelmesen
mi mozdult: megmered,
a táj nagy kalapként
hordozza az eget.
Mire újra mozdul,
csaknem minden nyugodt,
bokorba bútt a szél
s aludni készül ott.
Nevetni kész a rét,
mosolygós és kövér,
gyöngén ring ahonnan
asszonyom jődögél.
Meglát, szalad felém
a fű közt és a nap
szétfutó hajába
arany csíkot harap.
Körben egyre tisztul
és folyton csöndesül,
az elkergetett fény
mindenre visszaül
és mi nagy kalapként
hordozta az eget:
fedetlen áll a táj
s felhővel integet.


1935