Ó, RÉGI BÖRTÖNÖK

Ó, régi börtönök nyugalma, szép
   és régimódi szenvedés, halál
költőhalál, fennkölt és hősi kép,
   tagolt beszéd, mely hallgatót talál, -
mily messzi már. A semmiségbe lép,
   ki most mozdulni mer. A köd szitál.
A valóság, mint megrepedt cserép,
   nem tart már formát és csak arra vár,
hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.
Mi lesz most azzal, aki míg csak él,
amíg csak élhet, formában beszél
s arról, mi van, - ítélni így tanít.
S tanítna még. De minden szétesett.
Hát ül és néz. Mert semmit sem tehet.

1944. március 27.